Félhomályban

Ott ültünk némán, édes félhomályban, 

Te elmerengve s égő vágyban én. 

Álmod hová szállt s kié volt a vágyam, 

Titok maradt az szívünk rejtekén. 

Talán a múlt viharzott át előtted 

S előttem halkan tűnt fel a jelen... 

...Neked talán már bántó, kínos álom 

S nekem már kínos vágy a szerelem... 

Hidd el, mi csupán csaljuk a világot, 

Arcunkon is hazug az ifjúság, 

Én nem török le illatos virágot 

S neked sem kell már soha mirtusz-ág. 

Én az álmod szeretném visszahozni, 

Te tán szívembe vágyat oltanál - 

Küzdünk egymásért hasztalan, hiába: 

Köztünk a múltnak tiltó romja áll!... 

II. 

A szívedből egy-egy sóhaj 

Átnyilallik a szívembe... 

Egyedüli kincs tetőled: 

- Amit adhatsz még nekem - 

A szívedből egy-egy sóhaj... 

A szívemből egy-egy sóhaj 

Átnyilallik a szívedbe... 

Oly kevés maradt a múltból... 

Amit néked adhatok: 

A szívemből egy-egy sóhaj... 

III. 

Ne vádoljunk senkit a múltért, 

A vád már úgyis hasztalan. 

Talán másképp is lehetett volna - 

Most már... mindennek vége van!... 

Úgy szeretnék zokogni, sírni 

A sírra ébredt vágy felett - 

De ránézek fehér arcodra 

S elfojtom, némán, könnyemet. 

Várunk a csendes félhomályban 

Valami csodás balzsamot, 

Mely elfeledtet mindent, mindent 

S meggyógyít minden bánatot... 

Leolvasom sápadt arcodról 

A rád erőszakolt hitet 

És megdöbbenve sejtem, látom, 

Hogy nem hiszel már senkinek!... 

IV. 

Nekünk is volt még fiatalos lelkünk, 

Mi is tudtunk még hinni valaha. 

Ami hevünk volt, mind elfecséreltük 

S ami hajnal volt, az most éjszaka. 

Te ott a deszkán ki nem oltott vággyal 

Hamvadsz el lassan, némán, egyedül, 

Én meg, szakítva emberrel, világgal, 

Bolyongok árván, temetetlenül. 

Nekünk is volt még fiatalos lelkünk, 

Magasba vont és így - a porba vitt. 

Megnyugvás útját epedve se leltük, 

Szívünkből végképp elszállott a hit. 

...Olyan a színpad, mint a lant világa, 

Kifosztja lelkünk s lelket mégsem ad - 

A boldogságért küzdünk, mindhiába: 

Boldognak lenni nekünk nem szabad!... 

V. 

Nem jó kép itt az "őszi napsugár", 

Mit mi érzünk, nem késő szerelem. 

A szerelem nem szánalomra vár 

S te szánalomból érzel csak velem. 

Én reszketek egyedül elkárhozni, 

Magammal vinném beteg lelkedet... 

De végzetünkkel mindhiába küzdünk: 

Nekünk együtt még halni sem lehet!...